Csak ült a kanapén, és nézett maga elé. Az utóbbi időben sokat ült így. Már nagyon gyengének érezte magát és mindent elfelejtett. Főzni is. A ritkábban látott családtagok neveit is. Már menne. Nagyon menne.
88 év hosszú idő. Sok minden jutott neki ezidő alatt; jó és rossz egyaránt. Mindegyik gyermekével volt valami probléma, de mindannyian felnőttek, családot alapítottak. Lehet, hogy nem értett egyet a döntéseikkel, de támogatta őket. Mostanra már csak a lányok vannak. A fia elment. Egy évvel a férje után. És mindegyik veszteség után képes volt felállni és folytatni. Igaz, hogy nagyon nehéz volt, sok betegséggel kellett megbirkóznia, de itt van ma is. De már minek.
Eszébe jut a kiskert, amit még bő tíz éve is gondozott. Ott volt a közelben. A tulajdonos még fel is szántotta neki minden évben, csak csinálja. Aztán már nem ment. Nem bírta a hajolgatást, kapálást. Egyre jobban elfáradt. Abbahagyta.
A férje halálával kezdődött. Ő ápolta otthon. Néhány hónap alatt az emberből, akivel 55 évet éltek együtt csodálatos házasságban, egy roncs lett. Azon ritka pillanataiban, amikor magánál volt, elutasított mindent. Menni akart. A pelenka és a fekvés megviselte. Elengedte. Tudta, hogy mindenkinek jobb lesz így. De kicsit ó is belehalt.
Sok minden érdekelte. 70 elmúlt, amikor megtanulta kezelni a mobilt. Persze, ezt sem tette oda a füléhez ugyanúgy, mint a vonalast. De tudta használni. A fiatalok biztosan jót mosolyogtak rajta, amikor a buszmegállóban ballonkabátban, kendővel a fején telefonált. De őt nem érdekelte. Volt, amiben haladt a korral. Ez azok közé tartozott.
Mindig örömmel várta az unokáit, akik tudták, hogy a pici L-alakú konyha legbelső sarkában az alsó konyhaszekrényben biztosan találnak valami finomságot. Mert szívesen sütött. Mindig mindenkinek szívesen adott, segített. Ezért is viselte nehezen, amikor szépen lassan egyre kevesebb dologra volt képes.
Nem mondja, csak nagyon ritkán, hogy “jobb lenne nem lenni”. Tudja, hogy a maradóknak ez nagyon fáj. De ezt érzi. Szeretne menni.