Magány

A világ egyik legrosszabb érzése. És mégis sokan átélik anélkül, hogy tennének ellene.

Azért tartom rosszabbnak, mint az egyedüllétet, mert ezt nem magunk választjuk. Egyedül lenni néha nagyon jó, és azt gondolom, szükséges is ahhoz, hogy a gondolatainkat, érzéseinket képesek legyünk rendezni. Saját döntésünk alapján elvonulunk, hogy egyedül legyünk (néha csak a wc-re, ha más nincs), de ilyenkor az időt tartalmasan töltjük, általában termékeny gondolataink vannak, és sokszor feltöltődve térünk vissza oda, ahonnan kicsit elmenekültünk.

Ezzel szemben a magány nem egy szabadon választott állapot. Sőt! Gyakran úgy vagyunk a legmagányosabbak, hogy tulajdonképpen nem is vagyunk egyedül. Körülvesz a család, barátok, ismerősök. Mégis azt éljük meg, hogy senkihez nem fordulhatunk, senki nem áll mellettünk, senki nem hallgat meg minket. Vagy ha meg is hallgat, nem figyel ránk. Így hiába próbáljuk neki elmondani, mi az ami bánt, mi az, ami fáj, amitől bizonytalannak érezzük magunkat, amit nehezen viselünk el. És ilyenkor magunkra maradunk az összes félelmünkkel és kétségünkkel. És nem értjük: ha itt van mellettünk, akkor miért nincs velünk? Neki nem is számít, hogy mi mit érzünk? Nem számít, hogy éppen szét fogunk esni és ettől rettegünk? Mert persze tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, és nem is akarjuk, hogy mindenki lássa, hogy mi is a baj. Nem az a cél, hogy látványosan sajnáltassuk magunkat. A cél az (lenne), hogy segítséget kapjunk, támogatás, hogy mégsem vagyunk egy szál magunk a világ ellen.

Ilyenkor gyakran fordulunk befelé, és keressük magunkban a hibát: biztosan én rontottam el valamit, biztosan én akarok túl sokat, biztosan én nem értem jól a helyzetet, biztosan én vagyok telhetetlen. És sajnos gyakran ezeket a válaszokat is kapjuk a környezetünktől, hogy “jó dolgodban azt sem tudod, mit csinálj, te meg itt hisztizel és nyafogsz“. Mert nem látnak , nem akarnak mögé látni. Mert lehet, hogy ha mégis megpróbálnák megérteni a helyzetet, ők is szembesülnének vele, hogy van igazság abban, amit mondunk. Nem minden van úgy feltétlenül, ahogy mi érezzük, de igenis, van alapja a dolognak. Csak ezzel nem akarnak szembenézni, mert akkor lelkiismeret-furdalásuk lenne, hogy ők ezt nem vették észre. Vagy nem akarják bevallani, hogy nekik is lennének hasonló igényeik, de számukra ez gyengeség.

Ilyenkor az ember sokszor befelé dühöng, sír (ha megteheti, kifelé is), aztán szépen elpakolja ezeket az érzéseit jó mélyre. Mert azt gondolja, hogy tényleg benne van a hiba. De ezzel kevesebb lesz a kapcsolat, mert elveszik belőle valami: a másikba vetett bizalom egy része. A hit abban, hogy a másik velünk van, és számíthatunk rá. Ott maradunk azzal az érzéssel, hogy “mi akarunk túl sokat“, vagy azzal, hogy “úgyis mindent nekünk kell megoldani, senkire sem számíthatunk“. Minden ilyen gondolattal egye jobban elhatárolódunk másoktól, egyre jobban bezárulunk. A rosszabb a dologban, hogy önmagunktól is egyre messzebb kerülünk, hiszen ezek az érzések belőlünk fakadnak. Ha ezeket elnyomjuk, saját magunk egy részét nyomjuk el. És később akár egy komolyabb betegség gyökerévé is válhatnak.

Nagyon nehéz ezen változtatni, sokszor lehetetlennek tűnik. Segíthet, ha megpróbáljuk megbeszélni a helyzetet. Első körben azzal, akire számítanánk, aki kiváltja ezeket az érzéseket. Ha nem lehet, akkor valakivel, aki nem feltétlenül helyesel arra, amit mondunk, de meghallgat, próbál megérteni minket, és segít abban, hogy reálisabban lássuk a dolgokat: kicsit próbálja lecsiszolni a mi sarkos látásmódunk éleit. Gyakran már ennyi is segíthet abban, hogy ezek az érzések ne válasszanak el minket a másoktól és önmagunktól is. Fontos tudnunk és elfogadnunk, hogy ezek az érzések ugyanúgy hozzánk tartoznak, mint a jó érzéseink és élményeink. Ezekkel vagyunk egészek, ezek segítenek jobban megismerni önmagunkat és ezen keresztül a világot.