Ült az ablak előtt kezében kedvenc bögréjével, amiben kávé illatozott. De nem látott és nem érzett semmit. Gondolatban valahol nagyon messze járt.
Pár nappal korábban meglegyintette a halál , ezt azonban csak most fogta fel.
Végig magánál volt, míg a mentősök ellátták. Nem gondolta, hogy bármi komoly gond lehetne, hiszen korábban is volt már rosszul. Bár az utolsó rosszulléte nem volt túl régen, és akkor is segítségre volt szüksége. Ma azonban, három nap elteltével valami bekattant. Végiggondolva a történeteket rájött, hogy gyakorlatilag nem sok kellett hozzá, hogy beköszönjön a másik oldalra. Arra az oldalra, ahonnan néha átköszöntek neki, de ő még soha nem járt ott. Fiatal volt még ahhoz – gondolta ő. Vele ez úgysem történhet meg. Hát pedig de!
Rosszul érezte magát. Dühös volt, kétségbeesett, bizonytalan és félt. Nem a haláltól, mert úgy tartotta, hogy az csak egy kapu. Inkább attól, hogy mi lesz a maradókkal? Hiszen itt a két kicsi, akiknek még szükségük van rá. Itt a férje, aki ugyan mindent tökéletesen meg tud oldani nélküle is, de mégis sokszor beszélnek át olyan dolgokat, amik valójában mindkettejük számára egyértelműek: jól esik újra és újra tisztázni a véleményeiket. Itt vannak a szülei, akik rá számítanak. De valójában nem tudta megfogalmazni azt a kósza rossz érzést, amitől gombóc volt a torkában, amitől minden apróság miatt ideges lett, ami gyakorlatilag megülte a napjait az eset óta.
Régóta tudta, hogy valami nincs rendben a szívével, de mivel senki nem tudott mondani rá semmit, ráadásul az orvosok sem vették komolyan, nem foglalkozott a dologgal. Négy hónappal ezelőtt azonban már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Akkor történt először, hogy segítséget kellett kérnie. Az orvosok megvizsgálták, a megoldás megvolt, csak várni kellett rá egy kicsit. Mivel azonban a rosszullétek nagyon ritkák voltak, mindenki megnyugodott. Egészen három nappal ezelőttig. Akkor gyakorlatilag rátette a lábát a másvilág küszöbére. Csak a mentősöknek köszönhető, hogy még itt van. Meg az ijedtségnek, ami aztán visszarántotta a küszöbről. Azért az nagyon rémisztő, hogy gyakorlatilag ki akarták ütni, hogy a szíve visszataláljon a normális ritmushoz. Végül erre nem volt szükség, és a további vizsgálatokat mosolyogva, nyugodtan viselte. Akkor ugyan kicsit elborult, amikor közölték vele, hogy bent tarják megfigyelésre, de tudta, hogy az ő érdekében történik minden.
Hogy mennyire ijedt meg? Jól mutatja, hogy notórius gyógyszert-nem-szedő létére kiváltotta és bevette a felírt gyógyszert. Tudta, hogy rá még szükség van itt. Ugyanakkor nem tudta elhessegetni azt a gondolatot, ami sok-sok évvel ezelőtt jelent meg a fejében: ő nem láthatja felnőni a gyerekeit. Pedig akkor még tervben sem voltak. Ugyan ezt mindig igyekezett megcáfolni, most azonban mindennél erősebben jelent meg a fejében. Nem magát féltette – legalábbis ezt gondolta -, hanem a gyerekeket. De ha jobban belegondolt, kénytelen volt elismerni, hogy ebben bizony ő is kőkeményen benne van. Hiszen látni akarta, hogy a kisebbik is iskolás lesz, segíteni a nagyobbiknak, hogy képes legyen megállni a helyét ebben a bolond elvárás-halmazban, amit ma iskolának neveznek, támogatni őket abban, hogy azt csinálják, amit igazán szeretnének. Igen, határozottan róla is szólt ez az egész.
Dühös volt a szervezetére, hogy miért nem képes normálisan működni. Dühös volt az orvosokra, hogy ezt miért nem vették korábban komolyan. Dühös volt a világra, hogy másoknak miért sokkal könnyebb, miközben az eszével pontosan tudta, hogy másoknak sem könnyebb, csak máshogy nehéz.
Kétségbeesett, hogy mi lesz, ha megint rosszul lesz, mielőtt elvégzik a műtétet, ami megszünteti a rosszulléteket. Kétségbeesett, hogy mi lesz akkor, ha véletlenül vezetés közben lesz rosszul, ráadásul esetleg ott ül mögötte a két gyerek. Kétségbeesett, hogy mi lesz, ha valami nem sikerül. Mert ez is ott volt a fejében, mint egy lehetőség. Persze, nem erre koncentrált, de a lehetőség, ha csak tizedszázaléknyi eséllyel is, ott volt.
Bizonytalan volt, hogy vajon tényleg sikerül-e végleg megszüntetni a kiváltó okot. Bizonytalan volt, hogy vajon hogy fogja viselni az egészet. Hogy a családja hogy fogja viselni.
Rengeteg kérdés, homályos folt volt a fejében ezzel az egésszel kapcsolatban, amit senki nem tudott segíteni eloszlatni. És ez volt a legrosszabb: úgy érezte, teljesen egyedül van az egésszel szemben. Természetesen a családja támogatta, ahogy tudta, de a túlzott aggodalmukat terhesnek találta, a túlzott optimizmusuk mögött pedig sokkal nagyobb félelmet érzett, mint amekkora a sajátja volt. Ezt pedig nagyon nehezen viselte. Nem érezte magát betegnek, nem is akarta, hogy így kezeljék. De a félelmei sötét árnyékként telepedtek a mindennapjaira. Tudta, hogy meg kell beszélnie a férjével, de egyelőre nem érzett magában ehhez elég erőt. Tudta, hogy a férfi nehezen kezeli mások érzéseit. Nagyon szerették egymást, igazi társak voltak. Tudta, hogy ha képes lesz megfogalmazni, ami a fejében jár, akkor együtt ezt is meg fogják oldani.
Rájött, hogy ez a “keménység”, ami benne van, tulajdonképpen tanult. Meg kellett tanulnia, hogy mindennel egyedül kell megbirkóznia, mert nincs, akire számíthat. Ezt már elkezdte felülírni férjének köszönhetően, de még mindig sok volt benne a “majd én, egyedül”. Pedig már régóta nincs egyedül. Régóta nem kell mindent egyedül megoldania. Tanulja ezt is, mint oly sok minden mást.
Hirtelen meglátott egy őzet a lucernásban, amerre nézett. Az állat óvatossága, fokozott figyelme visszarántotta borús gondolatai közül. Belekortyolt a kávéjába, és mosolyogva nézte, ahogy az őz nyugodtan tovaballag. Tudta, hogy az élet megy tovább, és minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Rajta nem fog múlni semmi.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: