Úgy várta a telefonos konzultációt, mint tinilány az első randit. Pedig tudta, hogy biztosan lesz nehéz része is.
Nagyon büszke volt magára. Végre látta, hogy mennyi mindent elért, látta, hogy van eredménye a befektetett munkájának, még ha nem is kapott annyi visszajelzést, mint amennyit szeretett volna. Illetve nem onnan, ahonnan várta. De ettől függetlenül is pontosan érezte, hogy mennyivel másabb, erősebb, mint a program megkezdése előtt.
Persze, a technika ördöge közbeszólt, mert csak vízcsobogásszerű hangok jöttek ki először a telefonból, de ezt sikerült kiküszöbölni. Az első, ami feltűnt neki, a telefon másik oldalán lévő hangjának kedvessége volt. Ismerte Pétert, tudta, hogy tud ilyen is lenni, volt is vele ilyen, de ez most valahogy mégis más volt. Igazi elismerés csendült ki a hangjából, pedig egy olyan kérdéssel kezdte, ami miatt más reakciót várt volna. De csak totális elfogadást kapott. Olyan szintűt, amit eddig talán még soha. Legalábbis nem ebben a témában.
Tudta, hogy nagyon sokat dolgozott magán. Tudta, hogy voltak ebben komoly mélypontok, hiszen a hét csoportos találkozó közül, amelyeken részt vett, csak egyen tudott igazán pozitív lenni. Ugyanakkor azt is tudta, hogy jó helyen van: egy olyan helyen, ahol elfogadják, ahol értékelik az erőfeszítéseit, ahol hasonlóan gondolkodnak, mint ő, és végre nem kell ufónak éreznie magát, ahol bárkitől kérhet segítséget, biztosan önzetlenül és a legjobbat akarva válaszolnak a feltett kérdéseire.
Komoly témákat feszegettek: hitelesség, bizonytalanság, változtatás, az arra való motiváció. A beszélgetés közben (természetesen) el is sírta magát, sőt, Pétert el is küldte melegebb éghajlatra. Ugyanúgy, mint egy korábbi személyes találkozójuk során, ahol – szintúgy, mint most – előre bocsánatot kért, de ki kellett adnia magából annak a feszültségét, hogy szembesítik a saját hülyeségeivel. Most is ez volt a helyzet: Péter olyan dolgokkal szembesítette, amikkel tulajdonképpen teljes mértékben tisztában volt, csak homokba dugta a fejét. Egy régóta érlelődő terv kapott új lökést. Ugyanakkor meg tudta fogalmazni azt is, hogy bitangul fél az egész helyzettől. Nagyon bénának érzi magát az új helyzettel kapcsolatos ügyekben. De nem kapott mást, csak megértést, ami segített abban, hogy ne dagonyázzon a rossz érzésekben, csak élje meg őket, de fókuszáljon a lehetséges megoldási módokra. Merthogy a magánéletében volt már hasonlóan bizonytalan helyzetben: szembesült vele, hogy ez így nem működik tovább, és lépett. És jó irányba lépett, mert az élete azóta sokkal kiegyensúlyozottabb lett. De ezt a párhuzamot magától nem vette észre. Pedig minden téren megvolt, mert még fizikálisan is ugyanazokat a tüneteket produkálta, mint akkor. Viszont most már képes volt helyesen felmérni a helyzetet.
Amikor letette a telefont, tudta, hogy a Péter által kért tanulság megfogalmazásához időre van szüksége, így nem is siette el a dolgot. Érezte, hogy helyükre kell kerülniük a dolgoknak.
A kapott házi feladatot mosolyogva készítette el, és bőven hagyott helyet ahhoz, hogy ki tudja egészíteni. Bár úgy érezte, hogy a lényeget sikerült elsőre összeszednie. Ráadásul később egy olyan telefonbeszélgetésben is része volt, ami csak megerősítette abban, hogy ennél jobb helyen nem lehet.
Élete egyik legnagyobb változása előtt állt, ahol fontos volt, hogy ki tudjon várni. De mindezt már nem kétségbeesett bizonytalansággal tette, hanem a lehetséges megoldási módokat összeszedve, konkrét tervekkel a tarsolyában. És ez minden feszültsége ellenére is hatalmas nyugalommal töltötte el.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: