Angyal vörösben
A férfi magányosan ült a padon és csak várt. Mint az eltelt egy évben minden vasárnap délután. Amikor az őszi lenyugvó nap sugarai eltűntek a park fái mögött, nagyot sóhajtva felállt és elindult haza. Oda, ahol senki nem várta, ahol minden üres volt: a hűtő, a kamra. Akárcsak az ő szíve.
Egy évvel ezelőtt találkozott utoljára vele. Vele, aki megváltoztatta az életét. Nem is értette, hogy mi történt. Felesége halála óta még soha nem érezte magát olyan jól, mint azzal a nővel. A nővel, aki mindig vörös ruhában volt.
Az elmúlt év tavaszán találkoztak először. A férfi, Gábor, felesége halála óta minden vasárnap elsétált a parkba, leült a padra, és figyelte az embereket. A kézen fogva andalgó fiatal és idős párokat, a babakocsit toló fiatal szülőket, a nagyobbacska gyerekek után szaladó felnőtteket, és a turbékoló kamaszokat. Eszébe jutott, amikor ők is így sétáltak a feleségével még akkor is, amikor gyermeküket várták. Aztán egy szép napon történt valami. Emma, a felesége erős görcsökre panaszkodott. Az idő még nem volt itt, így azonnal bementek a kórházba, hogy kiderítsék, mi lehet a baj. Mire beértek, Emma alig volt magánál. A vizsgálatok kiderítették, hogy a picivel szíve nem működik rendesen. Folyt az infúzió, csipogtak a gépek, és mindenki azon igyekezett, hogy Emma és a kis csöppség minél előbb rendbe jöjjön. De az égiek máshogy tervezték. Mindkettejük állapota rohamosan romlott. Először a pici szíve adta fel a harcot, majd hamarosan utána Emma is elkísérte a kis angyalkáját. Gábor csak állt, mozdulni sem tudott. A kórházi dolgozók csendben magukra hagyták, hogy elköszönhessen szeretteitől.
Az elkövetkezendő napokat, heteket Gábor emlékeiben homály fedi. Mintha valaki egy szürke fátylat terített volna rá, hogy a bénító fájdalom ne törhessen át rajta. A temetésre szinte egyáltalán nem is emlékezett. Mindent megcsinált, de úgy, mint egy robot. Nem engedte, hogy bárki segítsen neki, mindent egyedül akart megoldani. Barátai, ismerősei szépen lassan lekoptak. Közben továbbra is minden vasárnap elsétált a parkba, leült mindig ugyanarra a padra, és nézte az embereket. Az elején csak nézett, de nem látott. Túlságosan elfoglalta a saját vesztesége. Amikor túljutott a bénultság állapotán, eleinte fájt látnia mások boldogságát. Egyrészt mérhetetlenül haragudott a világra, Istenre és mindenkire, hogy miért kellett a kedvesének és közös gyermeküknek ilyen váratlanul meghalnia. A következő pillanatban mérhetetlen szomorúságot érzett, amiért nem sétálhat úgy a családjával, mint a többiek. Ez aztán ismét csak haragra váltott, amiért nekik lehet, és neki nem. Nekik miért sikerült? Nekem miért nem? Miért kellett ennek az egésznek így történnie? Mit rontottam el? Soha senki nem ült mellé. Mintha megérezték volna, hogy háborog a lelke.
Az idő előrehaladtával ezek az érzései szépen lassan csitultak. Képessé vált észrevenni mások örömét, boldogságát. Sőt egyszer csak azon kapta magát, hogy magukat képzeli az előtte elsétálók helyébe. Egy járni tanuló kislányban és édesanyjában meglátta Emmát és az ő kicsi kincsüket. A cserfes óvódás minden mondata mintha az ő gyermekének a szájából hangzott volna. És már nem fájt olyan elviselhetetlenül az űr, ami a szívében tátongott.
Ekkor érkezett Ő. Egy langyos tavaszi délutánon megállt mellette valaki. Gábor fel sem nézett, hiszen megszokta, hogy elkerülik. Döbbenten emelte fel a tekintetét, amikor a nő megszólította:
- Szabad?
Egy karcsú, vörös ruhás nőt látott széles karimájú kalapban. Elegáns vörös kabátja, szoknyája kiemelte vékony derekát. Arcát eltakarta a kalap karimája és a hatalmas napszemüveg, amit viselt. A nyakába kötött bíborvörös sállal játszott a tavaszi szél.
- Természeten – felelte Gábor.
A nő leült, és nem szólt egy szót sem. Gábornak nagyon jól esett ez a közös hallgatás. Első alkalommal nem is szóltak egymáshoz, csak csendben figyelték a parkban zajló életet. Az este közeledtével szinte egyszerre álltak fel, hogy hazainduljanak.
- Hát… Viszlát! – mondta tétován Gábor.
- Viszlát – köszönt el a nő is, miközben halvány mosoly játszott az arcán.
Ettől a mosolytól Gáborban megzendült valami. Mintha Emma jelent volna meg mellette. Először azt gondolta, hogy megőrült. Aztán mire hazaért, túllépett az egészen. Hétfőn elment dolgozni, húzta az igát, ahogy mindig is. Pénteken már eszébe jutott az előző vasárnap. Halvány remény ébredt benne, hogy ismét találkozhat vasárnap a vörös ruhás nővel. A szombati dolgait rutinszerűen végezte, de gondolatai már a parkban jártak. Vasárnap izgatottan készülődött. Talán egy kicsit jobban odafigyelt arra, hogyan néz ki.
Leült a padra, és várt. Alig tudott figyelni a parkbéli történésekre, pedig máskor mindig megnyugtatták fáradt lelkét. Ami most egyáltalán nem volt fáradt. Ellenkezőleg. Izgatott volt, mert várt valakit. Aki meg is érkezett ugyanabban az időben, mint előző héten. Ismét engedélyt kért, hogy leülhessen. Gábor rendkívül zavarban volt. Szeretett volna beszélgetni, de nem tudta mit is kérdezhetne. Emma halála óta mintha elfogytak volna a szavai. Persze, a mindennapi életben képes volt elmondani, amit akart, de a kedélyes társalgást már nagyon régóta nem gyakorolta.
- Gyakran jár ide? – törte meg a csendet a nő.
- Igen, minden vasárnap.
Aztán megint hallgatásba burkolóztak. De ez a hallgatás nem elválasztotta őket egymástól, hanem inkább összekötötte. Mintha egy varázsburok ölelésében ültek volna. A napnyugta közeledtével mindketten lassan álltak fel.
- Viszlát – mondta a nő mosolyogva.
- Viszlát – felelt rá Gábor, aki szintén megengedett magának egy tétova mosolyt.
Ezt követően Gábor minden héten csak a vasárnapokért élt. Szépen lassan elkezdtek beszélgetni. Gábor, Emma halála óta először beszélt családjáról. Utólag nem is értette, hogyan volt rá képes. De ahogy kimondta az első mondatot, dőlt belőle a szó. És a könny. Nem zokogott, de minden emlékkel újabb és újabb gátak szakadtak át. Hétről hétre egyre könnyebbnek érezte magát. Közben észre sem vette, hogy bájos partnere semmit nem mesél magáról. Csak hallgat. De teszi mindezt olyan szeretettel, amit Gábor eddig csak Emmától kapott.
Szépen lassan eltelt a nyár. Gábor mindent elmesélt. Mindeközben sokkal nyugodtabbá vált, amit a kollégái és a kevés megmaradt barátja is észrevett. Biztosak voltak benne, hogy új szerelem van Gábor életében, és ki tudja, talán nem is tévedtek sokat. Mert Gábor kezdte úgy érezni, hogy beleszeretett ebbe az idegen nőbe, aki minden vasárnap meghallgatta, körülvette a szeretet és a megértés puha bársonyával, ami megvédte Gábort a sérülésektől. Segített Gábornak elfogadni Emma és a kisbaba halálát.
Gábor azon kezdett gondolkodni, hogy elköltözik abból a házból, ahol Emmával laktak. Túl sok emléket idézett benne. Beszélt ingatlanközvetítővel, aki azzal bíztatta, hogy a lakás, amiben laktak, nagyon gyorsan új gazdára fog találni. Közben Gábor kinézett egy kisebbet, a parkhoz közel. Már le is foglalózta, és azt tervezte, hogy a következő vasárnapon elmondja a nőnek, hogy szeretné komolyabbra fűzni kettejük kapcsolatát. Nagyon készült aznap. Megborotválkozott, még nyakkendőt is kötött, pedig egyébként nem rajongott érte. A nő azonban nem jött.
Gábor azzal vigasztalta magát, hogy biztosan közbejött neki valami. De legbelül érezte, hogy soha többé nem fognak találkozni. Ennek a vasárnapnak immáron egy éve. Gábor már az új lakásában lakik, és a régire is találtak vevőt, bár sokkal nehezebben, mint ahogy azt a közvetítő jósolta, így össze kell pakolnia azokat a holmikat, amiket eddig otthagyott, amiket eddig fájt volna érinteni.
Kivett egy hét szabadságot, beszerezte a dobozokat, amikbe pakolni akart, és nagy levegőt véve nekiállt. Már csak egyetlen szekrény volt hátra, ahol Emma ruhái voltak. Ehhez felesége halála óta nem nyúlt. Félve nyitotta ki az ajtót, ahonnan megcsapta orrát egy jellegzetes illat. Döbbenten kapta fel a fejét. Hiszen ő ezt nem is olyan régen még érezte. Elkezdte Emma ruháit összehajtogatni, és egyszer csak egy piros sál került a kezébe. Nem akart hinni a szemének. És ekkor értette meg, mi történt vele a parkban. Miért nem beszélt soha a nő magáról. Sőt, ahogy utólag visszagondolt, talán nem is nagyon kérdezett.
A szekrény előtt térdelve patakokban folytak a könnyei, miközben mosolyogva adott hálát.
Kommentek