Valami elszakadt, valami átszakadt,
lelkemben egy gát már nem tartja vissza az álmokat.
Lélektől lélekig érnek a szálak,
kik egymásnak fontosak, végül rátalálnak
újra a kapocsra, az éltető erőre,
a szeretet-láncra, mely lángjuk védő őre.
Hisz enélkül nincs valódi élet,
enélkül az ember mindig csak eltéved.
Elveszti az irányt, a világító csillagot,
mely az élet tengerén utat mutathatott.
Vannak emberek, akiknek találkozniuk kell. A kérdés csak az, hogy mikor. A Sors nagy rendező. Úgy irányítja a szálakat, az életutakat, hogy azok pontosan ott és akkor keresztezzék egymást, amikor a lelkek megértek rá.
Soha nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy azzal a másikkal találkoztunk-e már valaha. Tudni nem tudhatjuk, de érezhetjük minden egyes sejtünkkel, hogy a másik az életünk része volt valamikor. Ki tudja, miért találkoztunk ismét, de a bizonyosság ott van: Dolgunk van egymással, ismerjük, tudjuk egymást, szavak nélkül is tudjuk, mire gondol a másik.
Megmagyarázhatatlan jelenség, legalábbis racionális ésszel az. De akik benne vannak egy vagy több ilyen kapcsolatban, azokat már nem köti az ész lánca. Csak az érzések selyemszálai, amik megkülönböztetik őket azoktól, akik ezt nem tudják, nem akarják elfogadni. “Mássá” válnak a szürke tömeg szemében és kivetik maguk közül. De aki a selyemszálak mentén sorstársakra talál, megérti, hogy a tömeg nem tehet mást. Mert ilyen mennyiségű és erejű érzelemmel, a régről hozott tudás bizonyosságával az átlag, a kilógni, eltérni nem akaró ember nem tud mit kezdeni.
A selyemszálak, a bizonyosságok összehozzák azokat, akiknek találkozniuk kell. Akkor és ott, amikor és ahol ennek ideje és helye van.
Érthetetlen, ésszel fel nem fogható, áradó érzelem, a szeretet mindent átható ismeretlen ereje árad ezekben a kapcsolatokban. És a szálak szépen lassan hálóvá fonódnak, ahol mindenki elér mindenkit. Így a szeretet ragyogása lassan minden olyan lélekhez elér, aki keresi, érzi és talán érti is ezt a másik világot. A Szeretet egyetemes valóságát.
Kommentek