Csillagösvény

Ül a gép előtt, és csak nézi a monitort. Írnia kellene, de nem jönnek a szavak. Feláll, önt magának egy kávét, pedig tudja, hogy nem kellene. Megint nem fog tudni aludni. Pedig lehet, hogy akkor minden sokkal könnyebb lenne.

Az ablakhoz megy. Mivel kevés fény szűrődik be az utcáról, látja a csillagokat. Szereti nézni őket. Ilyenkor a lelke kisimul, csak figyeli a létezést. Csak van. Mindenféle elvárás, kényszer és nyomás nélkül. Szereti ezeket a perceket. Most úgy érzi, igencsak szüksége van rá. 

Kilép a teraszra. Bőrét simogatja a meleg szellő. Az ébredő, kibontakozó természet ígéretekkel teli illata megtölti tüdejét. Kedvenc foteljében ülve teljesen lecsúszik, hogy a támla megtámassza tarkóját, és gyönyörködik a Végtelenben. A Tejút tisztán kirajzolódik előtte. Eszébe jutnak azok, akik már elmentek ebből a világból. Elképzeli, ahogy lelkük a Tejúton keresztül sétálva egyesül a Mindenséggel. Sajnálja, hogy már nem találkozhat velük többet. Olyan sok mindent kellett volna még megtanulnia tőlük. Nagyszülei mosolya a csillagokon is átsejlik. Tudja, hogy mindig vele vannak. Érzi őket. Ilyenkor hálás ezért a képességéért, bár a mindennapokban számtalanszor elátkozta már, mert mások is megtalálják. De nem akar velük beszélni! Nem akar nekik segíteni! Miért pont ő? Minden ilyen alkalommal a rémület jeges páncélja veszi körül. Ami persze nemhogy eltávolítaná őket, hanem közelebb engedi. De mostanra megtanulta, hogy a Szeretet mindent legyőz. Ilyenkor csak azokra kell gondolnia, akik számára fontosak, és a Szeretet bársonyos burka megvédi mindentől. Ki tudja, talán nagyszülei is segítenek szőni ezt a burkot. 

De most csak ül, és figyeli a milliárdnyi vibráló pontot, amik ki tudja, hogy most is világítanak-e még? 

Hirtelen egy hullócsillag szeli át az eget. Tudja, hogy valamit kívánnia kellene. Talán azt, hogy végre meg tudja írni azt a cikket, amit várnak tőle. De kiürül a feje. Csak a pillanatban létezik. Állathangokra élsz figyelmes. Két nyest verekedik földöntúli hangokat hallatva. Egy pillanatra alatt máshol találja magát. Ott, ahol minden összeér. Azt sem tudja, ez vajon ő maga-e még, vagy már csak valami szellemlény. És akkor észreveszi, amit addig nem. Hogy mindenki mindenkivel kapcsolatban van. Hogy véletlenek nincsenek. Hogy minden okkal történik, minden találkozásnak története van: előzménye és következménye egyaránt. Egyszerre látja a múltat, a jelent és a jövőt. És mélységes megnyugvás önti el. Tudja, hogy minden úgy van jól, ahogy van. És ezzel a felismeréssel egyidőben hatalmasat rándul. Körülnéz. A fotelben ül a teraszon, arcát a felkelő nap sugarai fürdetik. Kávéscsészéjét kézbevéve bemegy, leül a gép elé, és megírja a cikket, amivel eddig olyan sokat küzdött.