Várakozás

Soha nem hitte volna, hogy ennyire nehéz lesz. Hogy ilyen lassan fognak menni a napok, peregni a másodpercek. 

Másfél évvel ezelőtt kezdődött. Tudta, hogy valami új, valami sokkal jobb érdekében kell áldozatot hoznia. Csak azt nem tudta, hogy ennyire el fog húzódni. Sok ígéretet kaptak, hogy majd ekkorra, aztán akkorra elkészülnek. De minduntalan csalódnia kellett. Most, amikor lassan tényleg befordulnak a célegyenesbe, minden valószerűtlenül lelassult. Szinte csak a túlélésre játszik. 

Másfél évvel ezelőtt feladta a nehezen kiharcolt önállóságát, a kialakult rutinjait azért, hogy minél előbb újra kialakíthassa őket. Hogy miért újra? Mert kistestvér, saját ház a lakás után, lelassult élet – ezek mind újdonságok voltak számára. A rutinok feladása muszáj volt, hiszen alkalmazkodniuk kellett az idősebb generációhoz. De úgy gondolták, hogy ez nem lesz nehéz. Valóban, egyiküknek nem is volt az, hiszen alig volt otthon: vagy a munkahelyén vagy a leendő házuknál dolgozott. De a másik folyamatosan szembesült azzal, hogy mennyi minden van, amit ő másként csinálna. Nagyon másként. Ezek között voltak olyanok, amik nem zavartak túl sok vizet , de volt olyan is, ami egészen húsbavágó volt. De nem szólt, nem szólhatott, hiszen neki most “úri dolga van, semmit nem kell csinálnia”. Valóban, kívülről így is tűnt. Csak ő érezte azt, hogy hiába lenne esetleg sokkal nehezebb dolga egyedül, mégis többre jutna. Voltak helyzetek, amik komoly problémát okoztak számára, de inkább nem szólt, nehogy a fejére olvassák, hogy fiatal és szemtelen, és ne akarjon mindent jobban tudni. Pedig sok mindenben neki lett volna igaza. Sajnos több alkalommal is robbant a bomba, aminek az lett a következménye, hogy legszívesebben messzire ment volna a kicsikkel együtt, ahol a saját szabályaik normálisan működhetnek. De nem tehette meg. Hosszúspulni befűz, és nyel.

Közben szépen lassan alakultak a háznál is a dolgok, kezdett formája lenni. Igen ám, de ahogy kezdett a szétvert épület “emberi formát” ölteni, úgy vált ő is egyre türelmetlenebbé. Sajnos korábban sem a nyugalmáról volt híres, amiről tudta is, hogy komoly hiányossága, és próbált ellene tenni, több-kevesebb sikerrel. Most azonban két kézzel hajtotta volna az idő kerekét, miközben tudta, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell. De már nagyon rosszul viselte, hogy a szívének legkedvesebbek mennyit szenvednek. Mert akárki akármit mond, ez a fene nagy kényelem igen nagy áldozatokkal járt. Puszta jószándékból szétzilálták az életüket: a korábban jól bevált szokások és szabályok, a kialakult menetrendek felborultak, ami legjobban a kicsiken látszott. Csak az biztatta, hogy ha néha-néha maguk maradtak, akkor a régi szabályok teljesen jól működtek. 

Most ott tart, hogy minden nap csak az estét várja, amikor elcsendesedik minden és mindenki. Ilyenkor hálát ad, hogy ez a nap is elment, és erőt kér, hogy bírja a következőt. És csak hallgatja a másodpercmutató kattanásait, amik egyre lassulni tűnnek.