Elengedés

Csak ült a kanapén, és nézett maga elé. Az utóbbi időben sokat ült így. Már nagyon gyengének érezte magát és mindent elfelejtett. Főzni is. A ritkábban látott családtagok neveit is. Már menne. Nagyon menne. 

Nehéz elengedni. Nézem a lányait. Ha tudnák, örökké itt tartanák. Csak nem ebben az állapotban. Látják, hogy ez így senkinek sem jó. De ha szóba kerül, hogy bármikor meghalhat, ki sem merik mondani. Mintha azzal, hogy nem beszélnek róla, bármit megoldanának. A szívem szakad meg értük, de kicsit haragszom is rájuk. Mert akaratuk ellenére megnehezítik a dolgát. Tudom, hogy mindennél jobban szeretik. Hatalmas űr marad utána, ha elmegy. Persze, én könnyen beszélek, nem látom, hogyan romlik az állapota napról napra. Mert sok mindent csak úgy lehet észrevenni az ő esetében. Meg nekem “csak” a nagymamám. Igaz, hogy az egyetemi évek alatt ők voltak az “otthon”, ahova hétvégente hazamentem. Mellettük tanultam meg a csend erejét, köztük láttam meg a szeretet láthatatlan kötelékét, amit az együtt töltött évek csak egyre erősebbé szőttek. 55 év, amiben volt minden. 

Sajnos én mást is látok azokban a dolgokban, amiket elmondanak nekem. Látom a lassan de biztosan hanyatló mentális képességeket, a romló fizikai állapotot és a néha még erős fénnyel felragyogó tudatot. Sok hasonlót láttam már a munkám során, így lehet, hogy jobban tudom, mekkora ajándék minden nap. És mekkora szenvedés mindenkinek.

Nekem is nagyon nehéz így látnom. Nagyon fáj, hogy a távolság miatt nem lehetek annyit vele, mint amennyit szeretnék. Fáj tudnom, hogy el fog menni. De tudom, hogy ez az élet rendje. Tudom, hogy mindig a maradóknak nehezebb. Tudom, hogy ha elmondanám a lányainak, hogy mit gondolok, nagyon megharagudnának. Tudom, mert a finom célozgatásaim is kiverték náluk a biztosítékot. De hiszem, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. Minden okkal történik, maximum mi nem értjük az okát. 

Érdekes volt a hétvégi búcsúzásunk: kihasználok minden lehetőséget, hogy láthassam, pedig tudom, hogy ő már alig van jelen. De a dédunokái még vissza tudják hozni kicsit. Elmondtam neki, hogy tudom, hogy mennyire menne, és megértem, csak a maradóknak nehéz. Erre ő azt mondta, hogy tudja. Azért nem mondja, hogy mennyire menne. Látja a lányát, aki minden nap megy hozzá, hogy mennyire nehezen visel minden állapotromlást. És még miatta próbál kicsit maradni, mert félti. De már egyre nehezebb. 

A szobában ülve különös érzés lett úrrá rajtam: mindent úgy láttam, mint gyerekként, és az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy most kell mindent az emlékezetembe vésnem, mert többet nem fogom látni. Nem tudom, mi volt ez. Nem is gondolkodom rajta,csak tudomásul vettem. A többit pedig, a mama hitét tiszteletben tartva, a Jóistenre bízom. Legyen meg az ő akarata!