Ezek a gondolatok már régóta érlelődnek bennem, mert sokan már január végén tavaszt hívogattak, miközben még általános iskolában megtanultuk, hogy a téli hónapok: december, január, február. Igen, a február is. Jó esetben ennek a hónapnak a végén bújik elő a hóvirág, aztán lassan a tőzike és a nárcisz is nyitogatják szirmaikat. De addig még várni kell.
Mindennek eljön az ideje, és ezt tudni kell elfogadni. Ha siettetjük, általában többet ártunk vele, mint használunk (ld. az idézetet a bejegyzés végén). Hiszen a kisbabát sem szabad túl korán ültetni, állítani, amikor maga még nem képes rá, mert ártunk a gerincének. Ha a rózsabimbót korábban nyitjuk ki, mint ahogy magától szirmot bontana, elveszítjük szépségét.
Sokszor nem értem az embereket, mert annyira siettetik azt, ami úgyis be fog következni, hogy közben elveszítik a várakozás idejét. Elfelejtik, hogy a várakozás teszi értékessé a vágyott dolgot. Ahogy gyakran nem a cél, hanem az odáig vezető út adja meg az értéket. És amikor a siettetett célt elérik, kiürülnek, nem érzik magukat boldognak, pedig ott van, amire vágytak. De nem hagyták megérni a dolgokat, nem élték meg az élményeket, amik segíthettek volna értékelni azt, amit elértek. Ott állnak kiüresedve, nem értik mi történt, és nem gondolják végig, hogy miért történhetett ez, hanem gyorsan keresnek egy másik célt, vágyat. Nem mernek szembenézni azzal, hogy rajtuk múlik, hogyan élik meg a dolgokat, mert akkor szembesülni kellene a hibáikkal, tévedéseikkel is, amit pedig nem akarnak. Mert elhiszik, hogy a hibák rosszak, azoknak nem szabadna létezniük. Pedig hibák nélkül nem tudunk fejlődni. Ezek vezetnek minket azon az úton, hogy hogyan élhetjük jól az életünket.
Végezetül álljon itt egy idézet, amiben ez tökéletesen van leírva:
“Eszembe jutott egy reggel, amikor egy fán pici lepke bábját vettem észre abban a pillanatban, amikor felpattant a burok, és a lepkévé vált hernyó készült napvilágra törni. Vártam, vártam, de késett, s mivel siettem, ráhajoltam és elkezdtem leheletemmel melegíteni. Türelmetlenül melegítettem, és a csoda kezdett kibontakozni előttem, gyors és természetellenes ütemben, kinyílt az egész burok, és kibújt a lepke. Ám sohase felejtem el undoromat: szárnyai ráncosak maradtak, az összehúzódott testecske remegett, s küszködött, hogy kitárja a szárnyát, de nem tudta, s én igyekeztem, hogy segítsek neki a leheletemmel. Hiába, hiányzott neki a türelmes érés és a napfényben való lassú kibomlás, most már késő volt. Leheletem idő előtti kibomlásra kényszerítette a lepkét, ráncosan, koraszülöttként jött napvilágra.
Éretlenül bújt ki, reménytelenül mozdult meg, és nemsokára meghalt a tenyeremben. Azt hiszem, e lepke pelyhes teteme a legnagyobb teher az életemben, lelkiismeretem legsúlyosabb terhe. És íme, ma értettem meg mélyen: halálos bűn siettetni az ősi törvényeket, bizalommal kell követni a halhatatlan ritmust. Összekuporodtam egy sziklán, hogy nyugodtan megemésszem ezt a szilveszteri gondolatot. “Ó, ha tudnám -gondoltam magamban- ezt az új évet szabályozni, hisztérikus türelmetlenség nélkül! Milyen jó is lenne, ha ez a kis lepke, amelyet sietségemmel megöltem, mindig előttem repülne és mutatná az utat.” (Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: