Mielőtt bárki azt hinné, hogy én most majd megmondom a tutit, hogy mitől lesz jó a kapcsolata, vagy hogyan szerezze meg álmai pasiját, le kell lomboznom mindenkit. Nem tudok ilyen praktikákat. Olyannyira nem, hogy még nekem is sikerült megjárnom egy válás minden feneketlen bugyrát. Utólag azt gondolom, hogy ennek így kellett lennie.
Beszélgetve nagyon sok emberrel, ismerőssel és ismeretlennel egyaránt, Érdekes következtetésre jutottam: Mindenki olyan embert kap párjául, akit megérdemel. Tudom, most sokan felháborodtok, hogy akit ver a férje, vagy állandóan megalázza, az azt érdemli? NEM! De valamit meg kell tanulnia abból a kapcsolatból.
Hogy érthetőbb legyen, elmondom a saját példámat: lila ködös szerelmesen hozzámentem egy férfihez, aki nagyon jó társasági ember volt, sokan kedvelték, sok ismerőse volt. Mivel alapvetően én is egy nyitott személyiség vagyok, így imponáltak a leírt jellemzők. Csak aztán kiderült, hogy az illető meglehetősen önző, csak az a jó, ahogy ő gondolja (még akkor is, ha lövése nincs az adott témához vagy csak sajátos elképzelései vannak, amik köszönőviszonyban sincsenek a valósággal). Nagyon kemény dolog volt ezekkel szembesülni. És még nehezebb volt meghozni azt a döntést, hogy ennek így nincs tovább értelme. Amit ő persze nem értett. Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy már haragot vagy sajnálatot se érezzek irányába, hanem képes legyek elfogadni azt, hogy ő még nem akar mással is foglalkozni, inkább csak önmaga, a saját egója a fontos.
De egy másik példám is van: szép házasság, szép gyerekek. Évek elteltével a férjnek nem elegendő mindenki valósága, más utakat keres. A nő hosszú évekig nem képes útjára engedni. Amikor mégis “megérik” erre, a férfi továbbra sem tudja elengedni, biztos pontként próbálja “használni” az életében. A nő már továbblépett, új kapcsolata van, aki mellett biztonságban érzi magát, de a férfi még mindig kötődik hozzá. És talán soha nem is fog leválni róla.
És itt egy harmadik, csak dióhéjban: vagány, belevaló, “társaság központja” pasi és katonás feleség. Talán a gyerek megmenti a házasságot. Hát nem. De válás után néhány évvel a feleség még mindig visszamenne, ha nyitva lenne számára a kapu. De már nincs. Mert a pasi már tudja, hogy mit szeretne, és meg is találta azt a társat, akitől mindezt megkapja.
A kapcsolatainkban, legyen szó párkapcsolatról vagy barátságról vagy bármilyen más kapcsolatról, mindig önmagunkról kapunk visszajelzést: arról, hogy hol állunk a fejlődésben. A másik ember mindig tükröt tart számunkra: ami a legkevésbé tetszik benne, magunkban azzal van a legnagyobb bajunk. Egoista? Valószínűleg bennünk is vannak hasonló vonások. Túlságosan ragaszkodó? Valószínűleg nekünk is problémát okoz az elengedés. Állandóan ellenőriz? lehet, hogy mi is így próbálunk biztonságos érzést teremteni magunk körül. És még hosszan folytathatnánk a sort, hiszen mindenkinek vannak hibái.
A legnehezebb ebben, hogy a másik által visszajelzettek alapján képesek legyünk meglátni a saját hibáinkat. Tudod: “más szemében a szálkát megleli, magáéban a gerendát feledi” – ahogy Petőfi írja a Szeget szeggel című versében.
Ezek után próbáljuk meg kicsit máshogy nézni a kapcsolatainkat! Hátha végre elkezdhetünk belőlük építkezni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: